A meg nem talált kincs

Lekció: Lk 12, 13-21, Textus: Lk 12, 33-34

Történetünk bevezetőjében egy ember keresi fel Jézust, aki arra kéri, hogy tegyen igazságot közte és testvére között, mert nem tudják elosztani az örökséget. Ez a téma úgy hiszem, hogy ma is nagyon időszerű, hisz ügyvédek sokasága él meg jól abból, hogy az örökösök nem tudnak megegyezni a családi vagyon elosztása kapcsán. És ami legszomorúbb, hogy sokszor édestestvéri, közeli rokoni kapcsolatok romlanak meg, mennek rá, van úgy, hogy évekig, vagy életük végéig nem beszélnek egymással, mert mindenki a maga igazát tartja igaznak. A történetünkben szereplő ember nem a bíróságra megy, hanem Jézushoz fordul: Uram, mit cselekedjek ebben a  kényes helyzetben? Én hiszem, hogy ez a helyes megoldás, ha hasonló helyzetben vagyunk, vagy hasonló helyzetbe kerülnénk.
Ahelyett, hogy évekig pereskednénk, kérjük ki elsősorban Isten tanácsát és halljuk meg, hogy mit üzen nekünk, hogy milyen irányba kell továbblépnünk. Mert Istennek igenis van mondanivalója a mindennapok történései kapcsán. Ha van bátorságunk ezt megtenni, akkor sok idegességet, sok herce-hurcát megspórolhatunk magunknak és, ami a legfontosabb: békesség költözik a lelkünkben. Hisz mit használ, ha a végén igenis megnyerem azt, amiért pereskedtem, de útközben annyi mindent elveszítek: kapcsolatokat, békességet, talán még az egészségem egy részét is. Egy darabkával talán nagyobb lesz a földem vagy a házam, de nem lesz már testvérem, nem lesz már bizalmam és magas vérnyomással vagy gyomorfekéllyel fogok küzdeni egy vagyont költve az orvosságokra.

Jézus a hozzá forduló embernek egy példázattal válaszol.

Azt mondja: volt egyszer egy nagyon gazdag ember, akinek bő termést hozott a földje. Eddig még semmi gond nincs, hisz a Szentírás többször is kihangsúlyozza, hogy önmagában a gazdagság nem bűn, mint ahogy a szegénység sem érdem. Mindkettő egy állapot, amivel lehet így is élni meg úgy is élni.

Történetünk úgy folytatódik, hogy ez a gazdag ember azon gondolkodik, hogy vajon mit tegyen ezzel a rengeteg terméssel, ezzel a nagy vagyonnal? Hirtelen az az ötlete támad, hogy csűrjeit, raktárjait lebontja és nagyobbakat épít helyette, hogy legyen hol tárolnia  a termést. Tulajdonképpen ebben sem találunk semmi kivetnivalót, hisz miért baj az, ha valaki gondos gazda és nem engedi kárba menni mindazt, ami termett?

A probléma a történet folytatásában kezdődik, amikor ez az ember szinte vállon veregeti önmagát és azt mondja: "Én lelkem, sok javad van sok évre félretéve, pihenj, egyél, igyál, vigadozzál!"

Errõl a gazdáról elsősorban az derül ki, hogy nincs igazi kapcsolata, hogy egyedül van. Nincs igazi, őszinte kapcsolata, nincs egy TE az életében, akit megszólíthatna. Figyeljük csak meg, hogy saját  magával beszélget: "Én lelkem, sok javad van”.

Nem tudjuk, hogy ennek a gazdának volt-e családja, barátai, ismerõsei, mert ez nem derül ki a történetbõl. Talán lehettek, de az ő életében ezek mind a második vagy sokadik helyen szerepeltek. Az első helyen "az én javaim" álltak.

Antoine de Saint-Exupéry, a hires francia író azt írja egyik regényében: "...csak egyetlen igazi fényûzés van: az emberi kapcsolatoké"

Igaza van.

Hiába vagyunk módosabbak, diplomások, ha nincs egy igazi barátunk, akit felhívjunk, amikor valami problémánk van, csak érdekbarátaink vannak, akik a szemünkbe mindig a szépet mutatják, a hátunk mögött pedig lehet, hogy megfojtanának egy kanál vízben. Hiába van valakinek kacsalábon forgó villája, ha már rég kihűlt a kapcsolat a gyermekeivel és már nem fontosak a rokonok sem, mert elfeledte, hogy honnan is indult. Ez a példázatbeli ember gazdag volt, de valójában nagyon szegény. Már nem volt kivel beszélgessen, csak önmagával. Magára maradt hatalmas nagy vagyonával.

Vajon mi hogy állunk emberi kapcsolatainkkal? Vajon gazdagok vagyunk ezen a  téren, vagy nagyon szegények? Van valaki, akivel őszintén elbeszélgethetün? Van valaki, akitől tudunk segítséget kérni ha kell? Van valaki akivel együtt imádkozhatunk néha? Van valaki, akivel meg tudjuk még osztani önmagunkat vagy csak egymagunk vagyunk és tudunk enni, inni, vigadozni? Ha VAN, akkor gazdag emberek vagyunk még akkor is, ha szerény a nyugdíjunk vagy jó volna egy kis fizetésemelés. Adjunk hálát ezért a gazdagságért, a kapcsolataink gazdagságáért.

De  ami még elszomorítóbbá teszi ennek a példázatbeli embernek az állapotát, hogy a történetben feltűnik még egy szereplõ. Egy nagyon fontos szereplő. Valaki, aki szintén megszólítható lenne, valaki, akivel kapcsolatba lehetne lépni: Isten. Isten is megszólal, sõt kérdést tesz fel ennek az embernek, de mégsem alakul ki párbeszéd. Ez az ember nem tudja, nem akarja Istent megszólítani, nem akar feleletet adni neki. Kizárja az Istent a jövõképébõl, a terveibõl. Úgy építkezik, úgy gyűjt, úgy él, úgy tervezi az életét, a jövőjét, mintha Isten nem is lenne.

De az Isten ott van és egy váratlan pillanatban megszólal: milyen bolond is vagy! Még az éjjel elkérem a lelkedet, akár álmodban is meghalhatsz, mert az életed nem a vagyonod tartja meg, hanem ÉN. És akkor mi lesz veled, mi lesz az oly precízen eltervezett életeddel, amiből engem, az Istent kihagytál  és kire marad, amit felhalmoztál?

Nagyon elgondolkoztató ez a kérdés számunkra is. Vajon beleszőjük-e a mi terveinkbe Istent? Adunk-e teret neki? Régen minden levelet ezzel a két latin szócskával kezdtek: "deo volente", azaz "ha az Úr is úgy akarja…."

Igen, ha ő úgy akarja, akkor ide és oda megyünk, akkor ez így vagy úgy lesz, ha Ő úgy akarja és még megérjük a holnapot, ha az életünkhöz még napokat ad. Deo volente. Milyen jó lenne, testvéreim, így tervezni minden napunkat, egész életünket. Hogy tudjuk, függünk Tőle, nem hagyhatjuk ki Őt, a legfontosabb személyt a terveinkből. Hogy okos gyermekei legyünk az Úrnak és ne bolond gazdagok.

Jézus nem azt tanítja, hogy teljesen függetlenítsük magunkat az anyagiaktól, hanem azt hogy tudjuk:

"ha bőségben él is valaki, NEM a vagyona tartja meg"

Van egy történet, mely kicsit megmosolyogtató, de nagyon tanulságos.

Volt egyszer egy kedves hívő ember, aki teljes szívből hitt az Úr Jézusban, mégis amikor eljött élete utolsó órája nagyon sajnálta itthagyni ezen a földön nehezen összegyűjtött vagyonát, szép családi ékszereit. Ezért furcsa kéréssel állt elő: Uram, engedd meg, hogy csupán egy kis bőröndöcskébe magammal vigyem az én vagyonom legszebb darabjait és kedves ékszereimet, mert fáj a szívem megválni tőlük. Az Úr belegyezett, ő pedig kis téglácskákba olvasztotta minden aranyát és boldogan indult a menyország felé. Amikor megérkezett, az angyalok kiváncsian vették körbe, hogy ugyan mit szállíthat böröndjében? Amikor történetünk embere kipakolt, akkor a menyország összes angyala nevetésben tört ki és ezt kérdezték: miért hoztál te ide utcaköveket? És milyen fénytelenek és kopottasak ezek a kövek… te ezeket cipelted? Hát nem olvastad a Szentírást, a Jelenések könyvét? Nézz csak körül, itt minden ragyogó aranyból és drágakőből van, még az utcák kövei is.

Persze ez a történet csak egy kitalált, ám nagyon szemléletes és elgondolkodtató történet. Igaz, amit a 49. zsoltár mond: "úgysem vihet magával semmit, ha meghal nem követi a  kincse" (18. vers).

És az is igaz, hogy "senki sem válhatja meg magát" (8 vers). Se vagyonával, se kapcsolataival, se érdemeivel, se erkölcsösségével, SEMMIVEL. Krisztus viszont mindenki váltságára érkezett, a tiédre is. Ha Vele kapcsolatba kerülök, ha Ő lesz az én Megváltóm, akkor viszont megtalálom a Kincset, a nagybetűs Kincset. És, ha még ma éjjel elkéri az én lelkemet, ez a kapcsolat  akkor sem szűnik meg. Ez az az Isten szerinti gazdagság, amiről Jézus beszél a példázat végén.

Boldogok, akik nem csak e világ mércéi szerint, de Isten szerint gazdagok. Legyünk mi is e boldog emberek között!!!  Ámen

                                                                   S. Réti Katalin lp.