2012 október 14, Szabadka

Lekció: Lukács 18, 9-14

Textus: 2 Timóteus 3, 14-17

Énekek: 135. zsoltár, 228: 1-4, 151, 233 mind, 90. zsoltár

                                                            S. Réti Katalin lp.

            Október a Reformáció hava, hisz október 31-én ünnepeljük Reformáció Emlékünnepét, amikor visszaemlékezünk  hogyan is kezdődött 1517-ben Németországban a Reformáció, hogy terjedt át a mi vidékünkre is, hogy lettünk mi magunk is reformátusok vagy református szimpatizánsok.

          Láthatjuk azt is, miközben felidézzük az akkori eseményeket, vagy a Luther Márton életéről készült filmet nézzük (honlapunkon is megtalálható), hogy milyen nagy újítást jelentett ez akkor, mennyi nehéz vívódással, tusakodással, bátor áldozatvállalással járt a reformátorok részéről és milyen sok harcot, küzdelmet és olykor félreértést is hozott magával. Az újítás soha nem könnyű. Ára van. Mint amikor megszületik egy újszülött. Nemcsak örömmel, de mennyi vajúdással,  fájdalommal is jár együtt egy új élet világra jötte. Valahogy így volt ez a Reformációval is.

          Ugyanakkor ez az ünnep nem csupán a múltbeli történelmi események felidézéséről szól, hanem sokkal de, sokkal többről. Aki csak kívülről próbálja megérteni a történteket, vagy úgy gondolja, hogy olyan volt a Reformáció idejében is a világ, az egyház, mint ma, az nagyon keveset ért meg a dolgok lényegéből. Tőlem még ma is sokan megkérdezik: akkor miért is szakadt ki a református egyház a katolikus egyházból, hisz ugyanazt az Istent imádjuk? Persze a dolgok ennél sokkal összetettebbek. Talán, hogy jobban megértsük, vegyük számba mindazt a lelki örökséget ,amit Isten a Reformáción keresztül ránk hagyott, amit a Reformáció nagyon kihangsúlyozott épp azért, mert kezdett feledésbe merülni.

          Négy olyan jelmondat van, amit a Reformáció a Szentírás alapján zászlajára tűzött. Vajon mit üzennek ma számunkra ezek a mondatok? És vajon mi hogy sáfárkodunk, hogy gazdálkodunk a ránk bízott örökséggel, kinccsel, a Reformáció örökségével?

A világhírű költő, Goethe, azt mondta: "Ha börtönbe zárnának, és csak egy könyvet vihetnék magammal, a Bibliát választanám."

Mert: "A Biblia nem antik, nem is modern, hanem örök" - vallotta a nagy reformátor is, Luther Márton, akinek egész életét megváltoztatta a benne megtalált kincs: a jóságos, a kegyelmes Isten és az ő tiszta és világos szava. Ezért lett a Reformáció legelső jelmondata: Sola Scriptura! Egyedül a Szentírás! Nem a Szentírás és a hagyományok, a Szentírás és az egyházi zsinatok, vagy pápai rendeletek, nem a Szentírás és a szentek élete, hanem minden és, minden hozzátoldás nélkül egyedül a Szentírás. A Szentírás kell, hogy az első helyre kerüljön az egyház életében és csak utána jöhet mindaz, ami lehet, hogy értékes, hasznos, mégsem egyenrangú a Bibliával, mert emberi alkotás.

Egyedül a Bibliához igazítjuk az életünket! – vallotta a Reformáció, mert benne mindent megtalálunk, ami igazán  szükséges egy tartalmas földi élethez és az örök élethez, az üdvösséghez  egyaránt.  Olyan szépen hangzik ez a  jelmondat ma is. A nagy kérdés: vajon hogyan működik mindez a gyakorlatban? Mindennapi életünkben? Van-e tekintélye Isten szavának, a Bibliának több, mint 500 évvel a Reformáció után? Hogyan van jelen ma egyházunk, népünk életében, de hogyan van jelen családjaink életében, személyes életünkben? Melyek azok a nehézségek, akadályok, melyekkel küzdünk ezen a téren és hogyan lehetne legyőzni őket, változtatni rajtuk?

Mert a Biblia elsősorban nem arra való, hogy a múzeumokban kiállítsák, sem arra, hogy otthonaink könyvespolcán vagy szekrények tetején porosodjon. Több családban is látni régi, öreg, néha aranyozott betűkkel írt Bibliákat. "Tessék elképzelni - mondják - ez a Biblia már 200 éves. Még a dédnagymamánkké, vagy a kántor-tanító dédnagyapáé volt, aki bizony többször is elolvasta - mondják kissé meghatódva. Úgy őrizzük, mintha a múzeumban őriznék."

És olvassa is család? - teszem fel kissé bátortalanul a kérdést. Vajon az unokák járnak hittanórára? Tudják, hogy mit jelent a Karácsony, a Húsvét, hogy kicsoda Jézus Krisztus? Mert lehet, hogy a dédnagymama ezerszer jobban örvendene ennek. Ha ott látná a gyermekeket vasárnaponként a templomban, az unokákat a vasárnapi iskolában, hogyha azt látná, hogy szívükben is él az Ige, nemcsak egy kifakult, öreg könyv lapjain….

Vajon a mi családunkban hogy van ez? Vajon mikor járt utoljára kezünkben a Biblia? Mikor éheztük úgy igazán utoljára szavait? Mikor merítettünk utoljára belőle erőt, útmutatást, bölcsességet? Fedezzük fel újra a Bibliát és aztán újra meg újra, meglátjuk: nagyon megéri. Maga az élő Isten szól belőle.

          A Reformáció másik jelmondata az volt, hogy "Kegyelemből, hit által üdvözülünk!" Luther Márton rengeteget vívódott szerzetesi szobájában. Éjszakánként nem aludt, rengeteget böjtölt, sanyargatta, korbácsolta magát és lelke mélyén egyre csak egy kegyelmes, egy jóságos Istent keresett. Úgy gondolta ugyanis, hogy Isten egy nagyon szigorú Isten, aki kegyetlenül megbünteti minden hibájáért és bármit is tesz, és ő nem tud elég jó lenni… Talán mi is éreztünk már hasonlóan valamikor. Akkor adta Luther kezébe egyik idősebb paptársa a Bibliát és buzdította, hogy olvassa elsősorban az Újszövetséget, Jézus életét. Luther ott fedezte fel, hogy Isten nemcsak egy szigorú és igazságos Isten, de végtelenül jóságos Isten is és ez Jézusban mutatkozott meg leginkább. A Római levelet olvasva döbbent rá Luther, hogy nem azért üdvözülünk, mert ilyen vagy olyan jócselekedetet fel tudunk mutatni, nem azért mert ki tudjuk a mennyországot  érdemelni  Istentől, nem azért mert tökéletesen be tudjuk tartani az ő törvényeit, hisz nem tudjuk, nem akkor, ha megvásároljuk a bűnbocsátó cédulákat, vagy böjtölünk, vagy elmondunk 100 Mi Atyánk-ot akár térden csúszva, hanem ingyen kegyelemből, Jézus érdeméért, ha hiszünk benne. Ez a felfedezés tejesen felszabadította Luther lelkét. Persze ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy lám milyen olcsóvá vált a kegyelem, hogy nekünk reformátusoknak mindent szabad, hisz Jézusnak nagyon sokba került, nagy árat fizetett a keresztfán, hogy minket megmentsen. És az életünkben ugyanúgy ott kell, hogy legyen az imádság és a jócselekedetek is, de többé már nem úgy, mint érdemek, amelyeket felmutathatunk, amellyel dicsekedhetünk, hanem hálából, merthogy Jézus annyi mindent tett értünk, ezért nekünk is tenni kell a jót…

          A következő jelmondata a Reformációnak az volt: "Az egyháznak állandóan meg kell újulnia, állandó reformációra van szüksége." Gondoljuk csak át, vajon mit jelenthet ez a mondat, hogy kell helyesen értelmezni? Bizony mi református egyházak is meg tudunk kövülni, be tudunk tokosodni, zárkózni. Talán úgy gondoljuk, hogy csak így tudunk megmaradni, megvédeni magunkat, de ez egy óriási csapda is ugyanakkor. A bibliai lényegen, Isten szaván persze szigorúan tilos változtatni, a magunk szája íze szerint magyarázni. De akkor mégis min lehet változtatni, miben kell haladni a korral? Sok-sok "apró" dologban, amelyeken mégis sok minden múlik. Pl. hogy egyre jobban együtt kell működnünk, csapatmunkát kell végeznünk, minél több embernek legyen feladata, szolgálata az egyházban, ne csak a lelkipásztornak, hisz ő sem érthet mindenhez, bár sok lelkész szereti azt hinni. Aztán ott van a gyülekezeti éneklés. Ugye sokkal jobb  ritmusosabban dicsérni az Urat, mint vég nélkül elnyújtani szép énekeinket. Aztán ott van a nagy kihívás, hogy minden generációt meg tudjunk valamilyen módon szólítani: a gyermekeket, a kamaszokat, a fiatal családokat, a középkorúakat és idősebb generációt egyaránt… Aztán ott van a nyitás, a misszió fontossága: utat találni azok felé, akik talán reformátusoknak vallják magukat, de valóban nincsenek közöttünk és azok felé is, akik érdeklődnek irántunk… - mekkora kihívások és imatémák ezek. Ezért mondta Klaus Douglas németországi lp.: "A reformáció nem a tizenhatodik század eseménye, hanem ránk váró feladat."

         A Reformáció utolsó jelmondata az volt: "Egyedül Istené a dicsőség!" Ha valakinek, akkor Kálvin Jánosnak, a másik nagy reformátorunknak, kijárt volna némi felmagasztaltatás, emberi dicsőség. De ő nem fogadta el, sőt tiltakozott ellene. Nem szerette, ha  követőit kálvinistáknak nevezték, az ő nevéről. Végakaratában azt kivánta, hogy jeltelen sírba temessék és ne hangozzon felette gyászbeszéd, nem akrta, hogy őt méltassák, dicsérjék, hisz:

"Egyedül Istené a dicsőség!" - hangoztatta többször is. Ma sem tudjuk hol van eltemetve teste a genfi temetőben. Életpéldája, alázata azonban messzebbre világít, mint bármilyen pompás márvány emlék. 

          Vigyük hát  tovább, TESTVÉREIM a Reformáció lelki örökségét, ne felejtsük a 4 fontos jelmondatot, amit a Reformáció a  zászlajára tűzött, hogy valóban méltóak lehessünk nevünkhöz és hűségesek a mi Urunkhoz.  Ámen.