Anyák napjára

Textus: Márk 10, 13-16

A mai vasárnap Anyák Napját ünnepeljük Egyházközségünkben, mellyel bekapcsolódunk egy szép rendezvénybe, a Születés Hetébe is, mely nem más, mint a családdá válás ünnepe. Szép és hasznos ötlet ez azok részéről, akik ezt elindították immár városunkban is, mert valóban jó volna, hogyha évente legalább egyszer, így Anyák napja körül, kicsit behatóbban foglalkoznánk a család gondolatával. Hisz mindannyian valamilyen formában családban élünk. Kisebb vagy nagyobb családban. Vannak szeretteink, nagyon közeli- vagy épp távolabbi szeretteink, még élő vagy talán már meghalt szeretteink, akik nagyon fontos szerepet töltenek vagy töltöttek be az életünkben. És boldogságunk nagy mértékben függ attól, hogy milyen a hozzájuk fűződő kapcsolatunk.

Dr. Czeizel Endre professzor úr mondta, amikor egyszer Szabadkán tartott előadást, hogy érdekes módon, az ember egyéni boldogsága nem attól függ igazán, hogy épp melyik politikai párt van a hatalmon, hogy épp ki irányítja az országot,  hanem sokkal inkább attól, hogy mi van a családjában, hogy ki vagy kik és hogyan várják haza, hogy mennyire harmonikus a szeretteivel, környezetével való kapcsolata. Elgondolkoztató gondolatok…

Viszont az is igaz, senki nem születik úgy, hogy tökéletesen tudná, hogy milyen a jó férj, a jó feleség, a jó anya, a jó apa vagy jó, elég jó gyermek. Ezek olyan szerepek, olyan feladatok, amelyeket mind-mind meg kell tanulnunk életünk során, s talán soha nem is fejeződik be a tanulásunk, szüntelen tovább kell képeznünk magunkat, újabb és újabb dolgokat tanulva, újból és újból kijárva a szeretet, a türelem, a kitartás, a hűség, az alázat, a tisztelet, a megbecsülés, a megbocsátás  iskoláját. Hogy több boldog családi fészek legyen körülöttünk, ebben a mai világban, ahol annyi veszély leselkedik ezekre a fészkekre, hogy tönkretegye, feldúlja azokat, hogy szétszórja a fiókákat és megkeserítse sok-sok ember életét.      

                      Vajon készek vagyunk-e időt, energiát szánni arra, hogy átgondoljuk ezeket a dolgokat? A saját magunk és saját családunk boldogsága érdekében, készek vagyunk-e szembesülni, szembenézni esetleges hibáinkkal, tévedéseinkkel, bűneinkkel is? És vajon ott van-e a vágy, az akarat a szívünkben, hogy változtassunk azon, ami nem jó vagy kevésbé jó, hogy még jobb legyen? Vagy talán azt gondoljuk, hogy mi már mindent tudunk, nem kell nekünk már megtanulni semmit, maradjon csak minden a régiben, a megszokottban, ha az nem is igazán jó? A mi Urunk, aki alkotta magát  házasságot, a családot nem a legkevésbé jót, hanem mindig a legjobbat kínálja nekünk. Szeretne megvédeni sok-sok sérüléstől, kudarctól, boldogtalanságtól. Vagy begyógyítani ezeket a sebeket, ha már megütöttük magunkat és szenvedünk miattuk. Szeretné, hogyha jól éreznénk magunkat abban a hivatásban, családi feladatban, amit épp ránk bízott. S azt szeretné, hogy még nagyon sok szép élményben legyen részünk szeretteink körében.

De ezt nekünk is akarnunk kell, s készek kell lennünk megtanulni az Ő lábainál, hogy mit tegyünk, hogyan éljünk annak érdekében, hogy ez így legyen. Mert mindezt igazán megtanulni csakis Tőle lehet. Nála van a valódi "használati utasítás", ahhoz, amit Ő teremtett. S Ő erőt is tud adni a megvalósításukhoz. Manapság sok-sok jó és kevésbé jó könyv íródik a családról, de azok, amelyek Istent ki akarják iktatni, azok nem teljesek. Mert hiába ad egy könyv rengeteg jó ötletet, tippet, ha az ember úgy érzi, hogy nincs erőm mindezt véghezvinni, végigcsinálni a gyakorlatban. Hogy ez mind szép és jó, elméletben, de túl kevés az én emberi erőm. Újra és újra nekirugaszkodom és mégsem sikerül… Kellene valami nagyobb, fentről jövő segítség… Ezért vesszük mi alapul a Könyvek Könyvét, a Bibliát. Ahol nemcsak tanácsok vannak, de a tanácsok mögött ott áll Valaki, akinek segítségére mindig számíthatunk, akivel igenis sikerülhet nagyon sok mindenen változtatni.          

                           Felolvasott történetünk ma az édesanyákra tereli a figyelmünket. Őket szeretnénk a mai nap köszönteni.

A világ renkivül ellentmondásosan kezeli az anyaságot. Egyrészt dicsfényt vetít az anyák feje fölé, másrészt nem becsüli meg őket. Szebbnél szebb Madonna képek készünek, mosolygós arcú boldog édesanyákról és kisbabákról, csodaszép lírai versek szólnak ugyancsak róluk, ugyanakkor azt is látjuk, hogy az anyák többsége manapság mennyire leterhelt, fáradt, túlhajszolt, hogy néha alig van idejük igazán a gyermekekkel foglakozni. Talán, ha a társadalom jobban értékelné az anyák munkáját, talán ha az apának adna elég fizetést és az anyák több ideig maradhatnának gyermekkel nemcsak egy évig…, …talán ha nem volnának olyan magasak az igények… talán, ha a magyar családok igazán itthon éreznék magukat… talán… talán akkor jobb volna a helyzet. De egy egész társadalmon, annak bűnein és fogyatékosságain,   sajnos aligha tudunk gyökeresen változtatni… vagy csak nagyon lassan.

Amin viszont tudunk változtatni az a saját magunk hozzáállása. S nekünk tudnunk kell, világosan és erősen éreznünk kell, hogyha a társadalom sokszor nem is becsüli kellőképpen az anyákat, Istennél mégis nagy becsben vannak. Számon van tartva minden cselekedetük, minden őszinte mozdulatuk, minden áldozatvállalásuk. Felolvasott történetünk érdekes módon nem is említi, hogy kik voltak azok, akik gyermekeiket Jézushoz viszik. De a feltételezések egyértelműen a mellett szólnak, hogy az édesanyák voltak. Drága, név nélküli édesanyák, akik a háttérből teszik, amit tenniük kell. Nekik fontos, hogy Jézus kicsinyeikre tegye a kezét és megáldja őket, imádkozzon értük. Mert bizony nem elég a családnak, a gyermeknek megteremteni csupán az anyagiakat. Hány, de hány kallódó gyermek panaszkodik: mindent megkaptam a szüleimtől: márkás ruhákat, gazdag zsebpénzt, oda mehettem ahova akartam, csak őket hiányoltam, idejüket, szeretetüket, hogy többet beszélgessünk egymással, hogy elmenjünk néha kirándulni, vagy a nagyszülőkhöz, vagy együtt a templomba… de ezt soha vagy nagyon ritkán kaptam meg: így menekültem a haverokhoz, a kábítószerhez és szívem mélyén nagyon magányos vagyok.

          Vajon milyen irányt mutatnak a mai édesanyák gyermekeiknek? És nemcsak irányt hanem ami a legfontosabb: milyen példát? Mert ezek a történetbeli anyák nem odaküldik gyermekeiket Jézushoz, hanem odaviszik. És ez nagy különbség. Mert egy gramm jó példa többet ér, mint ezer jó szó - tartja egyik bölcs közmondás. Aligha követelhetünk meg olyasmit a mi gyermekeinktől, amit mi sem vagyunk képesek vagy nem is törekszünk megtartani. És ez nemcsak a templomba járásra vonatkozik, hanem mindenre az életben. Vajon megyünk-e velük vagy csak küldjük őket?

Nem véletlenül kezdődik ékes magyar nyelvünkben jó pár fontos kifejezés így, hogy anyaföld, anyanyelv, anyagyülekezet. Hiszem, hogy ez azért van, mert minden embert egy anya szült, s nagyon szoros kapcsolat van az anya és gyermek között még akkor is, hogyha már rég elszakadt a köldökzsinór. Egy jó anya nagyon nagy hatással lehet gyermekére. Ezért az anyaság egy egészen kivételes ajándék, kedves asszonytestvérek. (ezért is vágyik rá szíve mélyén minden nő…) S ugyanakkor nagy-nagy felelőség. Segítsen hát az Úr bennünket, családjainkat, hogy olyan anyákká, olyan családokká formálódjunk egyre inkább, akikben az Úrnak kedve telik és ahol mindenki több lesz a másik által. Ámen

                                                                             S. Réti Katalin lp.